MEg

Józsi bácsi (Lengyel József) volt a mentorom. Ő nemcsak növényeket adott, hanem átadta azt a szemléletet és tudást is, ami nélkülözhetetlen a tartásukhoz. A fóliasátor, ami ott állt az udvar hátsó részében tele kaktuszokkal, számomra maga volt a paradicsom – rendszeresen ott lógtam. Az ő gondoskodása és szeretete a növények iránt alapozta meg az én hozzáállásomat is. Akkoriban mintegy 100 darabos vegyes gyűjteményem volt, ám egy technikai hiba – egy zárlatos fűtőberendezés a telelőben – egyetlen éjszaka alatt megsemmisítette az egészet. A veszteség annyira fájt, hogy évekre abbahagytam az egészet.

2023-ban tört meg a csend. Volt egy hányatott sorsú Agave americana, amely éveken át sínylődött velem egy egri panelben. Amikor kertes házba költöztem, gondoltam kiültetem a szabadba, hátha ott gyorsabban helyre jön. A növény látványos fejlődésnek indult. Ez a sikerélmény, kiegészülve egy véletlenszerűen vásárolt új kaktusszal, újra belobbantotta a régi szikrát.

Ma már több mint 200 növény alkotja a gyűjteményemet. Fontos leszögeznem, hogy nem vagyok botanikus vagy képzett szakember, csupán egy lelkes hobbi gyűjtő, akit a növények szeretete hajt. A gyűjtemény mérete talán még nem számít hatalmasnak, de folyamatosan bővítem. A szívemhez legközelebb álló nemzetségek a Coryphantha, Escobaria, Ferocactus, Glandulicactus, Gymnocalycium, Mammillaria, Thelocactus és a Turbinicarpus, de az oszlopos kaktuszok is nagy kedvenceim.

Folyamatosan tanulok, bújom a szakirodalmat és figyelem a csoportokat, így rengeteget tanulok másoktól, de időközben rájöttem egy fontos dologra: az országon belül is vannak – sokszor igen eltérő – éghajlati különbségek, emiatt sajnos nem minden „recept”, főleg az általános nem működik mindenhol. Különösen igaz ez itt, Egerbocson, a Bükk lábánál. Ez a vidék egy sajátos, sokszor kifejezetten szeszélyes mikroklímával rendelkezik, amit nem lehet könyvekből megtanulni – ezt a saját bőrömön kell kitapasztalnom.

Ennek a tapasztalatszerzésnek a legkritikusabb, s számomra az egyik legfájdalmasabb pontja a teleltetés. Az utóbbi három év mérlege – az állományom méretéhez viszonyítva – sajnos túl sok veszteséget mutat. Bár tudom, hogy a kaktuszos élet velejárója néha egy-egy növény elvesztése, a célom mégis az, hogy ezt a számot a nullára, vagy legalábbis minimálisra csökkentsem.

Míg sokan megelégszenek azzal, hogy az általános leírásokat követik – hol több, hol kevesebb sikerrel -, én nem érem be ennyivel. Itt, ebben a hűvös völgyben kénytelen vagyok megismerni a lakóhelyem éghajlati és időjárási adottságait. Meg kell keresnem a saját hibáimat, ki kell találnom, mit csináljak másképp a kint hagyott télállókkal, és hogyan küszöböljem ki a benti teleltetés buktatóit.

A konklúzió kemény, de elkerülhetetlen: a jelenlegi, túlságosan vegyes állományt át kell alakítanom. Szelektálnom kell. Ez azt jelenti, hogy bizonyos, ide nem illő nemzetségeket el kell engednem, bármennyire is tetszenek, és a helyükre olyan fajokat kell beszereznem, amelyek ebben a speciális környezetben is biztonsággal, téli veszteség nélkül nevelhetők.

Talán túlbonyolítom az egészet, de hiszem, hogy aki nem csupán egyszerű dísznövényként tekint ezekre az növényekre, hanem komolyabb elhivatottsággal fordul feléjük, annak muszáj figyelembe venni az eredeti élőhelyi adottságokat. Enélkül ez a hobbi nemcsak pénzkidobás, de csalódás is. Hiába csábulok el egy gyönyörű növény láttán a kertészetben, ha itthon nem tudom megteremteni számára a túlélés feltételeit, azzal csak kárt okozok – nemcsak a növénynek, hanem még magamnak is. Így hát marad a kísérletezés – tanulva a „nagyoktól”, de közben a saját utamat járva.

A teleltetési nehézségek leküzdése mellett egy nagyobb álmom is megvalósulóban van. Mivel a telkem teljesen déli fekvésű, és a terület mérete is adott, lehetőségem nyílt egy komolyabb télálló sziklakert kialakítására. A munka egy része már el is készült: a kertet a legellenállóbb Echinocereusokkal, Opuntiákkal, valamint Agavékkal és Yukkákkal népesítem be.

Ezen kívül van egy sajátos, beválni látszó nevelési módszerem is: tavasztól őszig nemcsak a télállókat, hanem a cserepes növényeket is kiültetem a szabadföldbe – cserép nélkül. Tapasztalataim szerint a növények így természetesebben fejlődnek, sokkal edzettebbek lesznek és látványosabb növekedést produkálnak, mintha cserépben sínylődnének. Ráadásul az udvar hangulatát is megváltoztatják egy igazi sivatagi atmoszférát teremtve.

Hogy miért éppen a kaktuszok? Egyszerűen azért, mert a formáknak, a töviseknek és a virágoknak olyan végtelen változatossága van, ami teljesen lenyűgöz. Ez számomra több mint hobbi – inkább egyfajta pozitív függőség lett, sőt, valamilyen szinten már életforma is – már ha azt vesszük, hogy én is elég szúrós modorú tudok lenni időnként.

És hogy ide eljussak, azt főleg Józsi bácsinak köszönhetem, aki türelmes volt velem, rengeteg időt szánt rám és megfelelő tudást adott, amivel elindított ezen az úton.