Üdvözöllek!

Török Tibor rajzművész vagyok (1984-ben születtem).

Legfőbb művészeti irányzat, amit nagyon kedvelek, az a fotórealisztikus ábrázolás. Általában grafittal készülnek a rajzaim. Legkedveltebb témáim a filmek világából jól ismert karakterek és színészek alkotják. Rajzaimat igyekszem minél részletesebben, és finomabban kidolgozni, az árnyékolás során szép és folyamatos átmenetet képezni. A kompozíciók és témák tartalmát nem befolyásolja semmilyen mögöttes cél vagy jelentés. Egyszerűen csak az ábrázolás módja és a látvány a lényeg, amely a fotószerű megjelenés érzését szeretné előidézni a nézőben.

Nagyon szerettem ezt az ábrázolási módot. Most is, de vannak kétségeim. Azonban mikor először találkoztam vele, annyira magával ragadott az a részletesség és az a finom kidolgozás, ahogyan készülnek ezek az alkotások, hogy máshogy már nem is igazán akartam rajzolni. Szerencsére nem volt nehéz dolgom, mert gyermekkoromban is nagyon szerettem rajzolni. Emlékszem, hogy már akkor is nagyon odafigyeltem a részletességre. Nem olyan szinten, mint most, de arra pontosan emlékszem, hogy erre még a tanáraim is felfigyeltek. Még a szüleimnek is megjegyezték egyszer, hogy milyen ügyesen, és milyen részletességgel rajzolok. A napokban megtaláltam pár gyermekkori rajzom, ami IDE kattintva megtekinthető.

Ma pedig még inkább megcsodálják azt az alapos megfigyelőképességem, és azt a pontosságom és precíz kézügyességem, valamint azt a rendkívüli türelmem, amely mások számára éppoly hihetetlen, mint nekem, hiszen egy-egy ilyen rajz több, sőt, több tíz órán át készül.

Siker, vagy csalódás?

Örömmel töltött el, hogy mennyi embert ejtettek ámulatba a munkáim. Jó érzés volt látni, amikor valaki azt mondta: “Azt hittem fotó!” Ezért úgy gonodltam, hogy sikeres és jó vagyok abban, amit csinálok. Az elején voltak is portré rajzolásra felkéréseim. Ez ösztönzőleg hatott rám, mert ebből tudtam, hogy elismerik a munkásságom. Ennek ellenére az utóbbi időben olyan érzésem támadt, hogy valami mégsem stimmel, és hogy ez így nem elég. Az elmúlt egy év alatt nem is született sok munkám, és szépen lassan az egész elhalványult. A siker öröme elszállt. Kérdeztem is magamban: “Miért? Mi történt?”

Fotórealizmus? Mi az?

Ahogyan távolodott tőlem a siker eddigi mámora, úgy kezdtem egyre jobban ráébredni, hogy a fotórealizmus ugyan szép, de mondanivaló nélkül nem több, mint egy ügyes másolat. Nincs benne semmi különlegesség a bravúros technikai megoldásokon kívül. Nem éreztem azt a művészi bensőséget, amit szeretnék a világra önteni. Nem azt mondom, hogy nem rajzolok többet, és nem is azt mondom, hogy maga a fotórealizmus nem jó. De szintet kell lépnem, mert olyam munkákat akarok készíteni, amik másokat is inspirálnak. Nem a szép és elismerő szavak a lényegesek számomra. Tudom, hogy mire vagyok képes – technikailag. Azt szeretném elérni, hogy másoknak is segíteni tudjak a fejlődésben.

Hogyan tovább?

Ezért ugranom kellett egy szintet. Tudom, hogy van bennem több is, mint az egyszerű másolás. Újra kellett kezdenem majdnem mindent. Most tanulgatok, fejlesztem magam. Nem egyszerű, mert eddig nem volt szükségem túl sok mindenre. Elég volt a megfigyelőképességem. Most viszont elő kell vennem a kreativitásom, meg kell terveznem a kompozíciót, a témát. Munkahely mellett nincs könnyű dolgom, de a szabadidőm nagy részét csak erre szánom. Mert szeretnék kifordulni magamból, értékeset teremteni, valami újat adni a világnak, amivel eloszlatni azt az üresség érzését, amit most érzek.